Gondolatok a demokratikus szocializmusról

Ötvenhat (+3) évvel `56 után

2015. december 10. 22:14 - aLEx

 

Ezt a blogbejegyzést eredetileg 2012. július 8-án publikáltam a Nolblogon az események ötvenhatodik évfordulójára készülve. Ez a magyarázata az írásom címének. Mivel azonban változatlanul nem tapasztalom, hogy az `56 emlékével való szembenézésre egyáltalán kísérlet történt volna, újra feltöltöm a blogfelületre. Az eredeti cikkemen mindössze minimális változtatást eszközöltem, melyek a lényeget nem érintik.

1956 eseményei a mai napig megosztják a magyar társadalmat. Sőt mi több, ’56 egy olyan neuralgikus pont a magyar történelemben, amely tudatosan felhasználható a magyar társadalom manipulálására, mert a múlttal való tárgyilagos szembenézés a mai napig nem történt meg. Minden kor a maga céljai szerint hamisította meg, használta és használja fel ma is ennek a tragikus történelmi időszaknak az emlékét – visszaélve azzal, hogy a társadalom nagy része érzelmileg megérinthető ebben a kérdésben.

Szükség van ’56 tárgyilagos elemzésére, mert enélkül a jelent sem érthetjük. Szükség van a múlttal való szembenézésre, mert ’56 eszméje ma is él és ma is aktuális. Ugyanazt a kérdést tehetjük fel magunknak ma is, amit ’56-ban tettek fel a fiatalok: hogyan tehetjük jobbá és élhetőbbé a világot, ezen belül a saját társadalmunkat, milyen jövőt teremthetünk magunknak és gyermekeinknek és milyen mozgásterünk van nekünk ebben a jobbító szándékban a nagyhatalmi törekvések hézagaiban.

Jelen írásom nem tudományos igényességgel készült, nem történelmi eseményeket elemez és nincsen szó benne hipotézisekről. Alapfogalmakat tisztázok, erkölcsi, etikai és morális kérdéseket teszek fel és ezekre keresem a saját szubjektív válaszaimat. Most, hogy sokadszor írom át az egészet, most látom csak igazán, hogy milyen nagy feladatra vállalkoztam. Egyre újabb dolgok merülnek fel, amiről úgy érzem írni kell, mert nélkülük nem kerek és nem érthető az egész. Emiatt talán kissé terjedelmes az írás, amiért is az olvasó megértését kérem. Bízom benne, hogy a véleményem azok számára is érthető és elfogadható lesz, akik másképp látják történelmünknek ezt az epizódját.

 

Forradalom vagy ellenforradalom volt 1956?

Mi volt 1956? Forradalom, ellenforradalom, szabadságharc, felkelés, lázadás, népfelkelés – ezek a leggyakoribb meghatározások. Ahány ember, annyiféleképpen ítéli meg. Joggal, hiszen 1956 mindez egyszerre volt. Jómagam úgy hiszem – úgy szeretném hinni –, hogy ’56 forradalom volt. Annak ellenére hiszem így, hogy a szocialista korban ellenforradalomként tanították az iskolákban. Hiszek abban, hogy a diákok és a munkások a szocializmus jobbításának igényével vonultak ki az utcára és a munkások a gyárakban egy emberarcú szocializmus követelésével alakítottak munkástanácsokat. Ennek ellenére tisztában vagyok vele, hogy a felkelők követelései nem álltak meg ezen a ponton és elismerem, hogy volt reális esélye a termelőeszközök magántulajdona visszaállításának is.

Az olyan semlegességre törekvő meghatározásokkal, mint felkelés, lázadás, népfelkelés, eredetileg nem kívántam foglalkozni, mert ezek kevésbé alkalmasak a társadalom megosztására. Nyilvánvaló, hogy konfliktuskerülő szándék rejlik bennük, ahogyan Pozsgay Imre 1989-ben be is vallotta ezt. Ő volt az első állampárti politikus, aki az ’56-os forradalmat „népfelkelésnek” nevezte, hogy elkerülje a pejoratív tartalmú „ellenforradalom” minősítést és ne kompromittálja önmagát a „forradalom” szó használatával. A megfogalmazás azonban hamis és félrevezető, mert aki nem fogott fegyvert ’56-ban, őket hova soroljuk? Ők nem voltak népfelkelők. Ugyanakkor miért ne lehettek volna forradalmárok a Petőfi Körben, az utcára vonult békés tüntetők soraiban és a gyárakban alakult munkástanácsokban? Tovább értelmezve a „felkelő” szó jelentését, az lehetett akár forradalmár, akár ellenforradalmár attól a céltól függően, amiért fegyvert fogott. Utalva Radnóti Miklós soraira, népfelkelő lehetett olyan ember is, ki „önként, kéjjel ölt”, ki ÁVH-sok levadászásában és lincselésében élte ki hajlamait, amihez ráadásul semmilyen politikai irányultság nem párosítható. Vagy közönséges lumpen elemek is lehettek felkelők, akik a saját félrecsúszott életükért álltak bosszút a világon.

Ugyancsak nem szándékoztam érinteni azt a megfogalmazást, hogy ’56 a Szovjetunió ellen vívott – naiv és szükségszerűen kudarcra ítélt – szabadságharc volt, mert ebben a kérdésben is viszonylag könnyű közmegegyezésre jutni. Annyit azonban mindenképpen le kell szögeznem, abból, hogy valami „szabadságharc”, még egyáltalán nem következik, hogy „forradalom” is. A magyar történelemben 1848 egyszerre volt szabadságharc és forradalom. De nem volt forradalom például az 1703-1711-es Rákóczi-szabadságharc. Egy forradalomhoz ugyanis forradalmi gondolat és tartalom is kell.

 

Mi volt a forradalmi gondolat 1956-ban?

Hitem szerint ’56 is egyszerre volt forradalom és szabadságharc. De mi volt, egyáltalán mi lehetett a forradalmi gondolat ’56-ban? Ezen a ponton le kell hűtsem a kedélyeket: a polgári demokrácia helyreállítása nem lehetett az, mert egy forradalomnak mindig haladó, előremutató iránya, progressziója van. Magyarországon pedig a felszabadulást követően – igaz, hogy külső nyomásra, de – szocialista átalakulás ment végbe, melyhez képest a polgári demokrácia visszaállítása a kapitalizmus restaurációját jelenti. Ilyen értelemben tehát a polgári demokratikus gondolat ellenforradalmi tartalmat takar. A forradalmi gondolat ’56-ban nem lehetett más, mint a Szovjetunió által ránk kényszerített bolsevik jellegű, sztálinista típusú totalitárius diktatúra leváltására és egy emberarcú szocializmus megvalósítására irányuló törekvés! Ami egyértelműen kifejeződik a „Földet, gyárat vissza nem adunk!” jelmondatban.

Fontosnak tartom leszögezni, hogy egy minősítés sokat mond magáról a minősítő szándékról vagy a történelmi korról is, amely a minősítésre vállalkozik, hiszen a saját világnézetünk alapján tesszük azt. Más volt a megítélése ’56-nak a Kádár-korban és más lett a rendszerváltás után. Mindez tehát eleve szándékot tükröz. Azaz bármilyen minősítés ’56-ról önmagában értelmezhetetlen, ha nem fűződik hozzá szöveges kiegészítés. Mindez azért van, mert elmaradt 1956 tárgyilagos kiértékelése, minek hiányában nem egy nyelven beszélünk. Úgy vélem, hogy 1956-hoz való viszonyulásukat a mai magyar politikai pártok szándékosan nem törekednek tisztázni.

 

1956 polgárháború volt?

A lényegi kérdés tehát az, hogy forradalom vagy ellenforradalom volt-e 1956. És ezen a ponton be kell ismerni, hogy mind a két értelmezés helytálló. Mind a két jelenség benne volt a helyzetben és véleményt mondani is csak úgy tudunk, hogy szerintünk melyik volt a jellemzőbb. De egyáltalán nem tagadhatjuk a sajátunktól eltérő vélemény jogosságát. Azoknak a tömegeknek, akik a szocializmus jobbítását kívánták, számukra forradalom volt. Azok számára viszont, akik a társadalmi tulajdont és a párt vezető szerepét féltették, számukra ellenforradalom volt. Ebben a kérdésben nem lehet igazságot tenni, én sem vagyok képes rá. Bennem is egyszerre van jelen mind a kettő: egyszerre él bennem a kommunizmus eszméjének tisztelete, a szocializmus vívmányainak a féltése és egy élhetőbb társadalom igénylése. A legjobb tudásom és lelkiismeretem szerint tehát csak azt tudom mondani, hogy 1956 POLGÁRHÁBORÚ VOLT, amit magyarok vívtak magyarok ellen és aminek a kimenetele mégis a szovjet tankokon múlott.

Ezzel a minősítéssel azt szeretném kifejezésre juttatni, hogy ’56 megítélésében az eltérő véleményt is tolerálom, mert elismerem mindenki jogát arra, hogy saját világnézete legyen. Nem vitatom el más jogát arra, hogy azt, amit én forradalomnak tekintek, ő ellenforradalomnak lássa. A következtetést pedig együtt kell levonnunk, hogy a hasonló polgárháborús helyzetek elkerülhetők legyenek!

De ha abban a kérdésben nem látunk tisztán, hogy ’56 forradalom volt-e vagy ellenforradalom, akkor azt sem tudjuk megmondani, hogy ki volt a forradalmár és ki volt az ellenforradalmár. Itt persze pontosítanom kell, mert az nem kérdés számomra, hogy hova helyezzem a Horthy-rendszer híveit, a volt nyilasokat, csendőröket stb. Sem velük, sem a Köztársaság téren lincselőkkel nem tudok és nem is vagyok hajlandó azonosulni. Ha forradalomról van szó, akkor annak kimenetelét nem volt nyilasok és csendőrök fogják eldönteni, hanem a társadalmi haladásban érdekelt tömegek. Ezért leszűkítem a vizsgált kört, mert engem kizárólag a baloldali érzületű emberek gondolkodása és vívódása érdekel, különösen a kommunisták belviszálya. Rájuk vonatkozik tehát a kérdés, ki volt közülük a forradalmár és ki az ellenforradalmár. A kérdést akár konkretizálhatjuk Nagy Imre és Kádár János személyére is.

 

Kádár János szerepe az ’56-os eseményekben

Erről a kérdésről azért tartom fontosnak írni, mert úgy ítélem meg, hogy Kádár János személye az, ami a leghevesebb érzelmi reakciókat váltja ki napjainkban is.

Kádár János személye számomra azt a korszakot testesíti meg az eredményeivel együtt, amelyben felnőttem. Ma is tisztelem és becsülöm azért, hogy elvhű kommunista volt, aki a szerénységével és a puritanizmusával egy követelményrendszert is állított és garanciát is jelentett. Nem voltam személyes tanúja ’56-nak és Kádár Jánosnak az eseményekben betöltött szerepéről sem tudtam semmit. Amikor az értelmem elkezdett nyiladozni, az már a hallgatás kora volt. Annyit tudtam csak, amennyit erről az iskolában tanítottak: hogy ti. ’56 ellenforradalom volt. A tudásvágy élt bennem, mert éreztem, hogy itt valamit elhallgatnak és a hallgatásnak nem csak a nemzeti gyász az oka. Ezért aztán, amikor Gyurkó László 1956 című könyvét megláttam egy kirakatban, azonnal megvettem.

Szinte sokkolt, amikor megtudtam a könyvből, hogy Kádár János tagja volt Nagy Imre kormányának, hogy Nagy Imrének sikerült elérni a szovjet csapatok kivonását Budapestről, majd Kádár november 1-én „eltűnt” a fővárosból és valószínűleg ő hívta be újra a szovjet csapatokat. És természetesen sokkoltak Nagy Imre és társai kivégzésének körülményei.

Nehezen tudtam megemészteni az olvasottakat. Egy sor erkölcsi kérdést vetett fel bennem a dolog. Kerestem a felmentést Kádár János számára, de a kétségeim nem szűntek meg. Szerintem Kádárnak is volt lelkiismereti válsága egész hátralévő életében, de ezt már nem tudhatjuk meg. Annak ellenére lehetett lelkiismeret furdalása, hogy az adott körülmények között a lehető legtöbbet elérte a magyar nép számára – mi voltunk a „legvidámabb barakk” a szocialista táborban.

Kádár János talán úgy érezte, hogy október 30-ra veszélybe került Magyarországon  szocialista társadalmi rend és ezért hívta be a szovjet csapatokat. Vagy reálpolitikusként megértette, hogy semmi esélyünk a szovjet nagyhatalmi törekvésekkel szemben. Ezeket a gondolatokat értem, de az erkölcsi kétségeim mégsem szűntek meg. Nem értem, hogy Nagy Imrét és társait miért kellett kivégeztetni, mert Kádár szemszögéből nézve tévedhettek ugyan, de hazaárulók – szerintem – nem voltak. Ma úgy vélem, hogy Nagy Imre és társai kivégzésének nem volt más indítéka, mint a Kádár-rendszer legitimációs igénye.

Több évtizedes vívódás után mégsem tudom elítélni Kádár Jánost az ’56-os szerepvállalásáért. Hogy miért? Mert erről győz meg nap mint nap a jelen korunk polgári demokráciája.

Számtalanszor feltettem a kérdést itt a NolBlogon is, hogy demokratikus többségi akaratból a polgári demokrácia intézményrendszerének keretein belül a kapitalizmus javítható-e. Megfogalmazhatjuk-e közösen, hogy milyen legyen az emberarcú társadalom, amelyet magunknak és gyermekeinknek szeretnénk? Jó esetben hallgatás, gyakrabban gúnyos kacaj, olykor cinikus válaszok érkeznek, hogy a liberális jogállamiságnál és a szabad piacgazdaságnál jobbat még senki sem talált ki. És persze az elmaradhatatlan „kommunistázás”... Nap mint nap tapasztalom, hogy a liberális demokraták nem hajlandók semmiféle jobbító szándékú társadalmi párbeszédre. Ebből pedig azt a következtetést vonom le, pontosabban szólva a liberális demokraták azt a választ közvetítik, hogy ’56-ban annak volt igaza, aki azt mondta: a polgári demokráciának semmilyen engedményt nem szabad tenni!

Mi ’89-ben mégis engedményt tettünk a polgári demokráciának és úgy tűnik, hogy ennek isszuk most a levét és megérdemeljük a sorsunkat. Milyen alapon ítélhetném akkor el Kádár Jánost?

 

A rendszerváltás és ’56 szellemisége

Legalább ennyire érdekes, vagy talán még érdekesebb kérdés, hogyan ítéli meg az utókor 1956-ot. Hiszen a rendszerváltó pártok ’89 után mind megpróbálták kisajátítani ’56 szellemiségét, önmagukat forradalminak minősítve ezzel. De vajon melyik szellemiséget vállalták fel? A forradalmit vagy az ellenforradalmit? Mert azzal, hogy megfordították az események értelmezését, nem tisztáztak semmit. Ma az a forradalmár, akit korábban ellenforradalmárnak minősítettek. A kételkedés pedig jogos, mert ezzel forradalmárokká váltak a volt nyilasok, a csendőrök és általában a Horthy-rendszer hívei, sőt a lumpen elemek, a lincselők is, vagy akár Wittner Mária.

Az ellentmondás pedig nyilvánvaló. Ami hitem szerint ’56-ban forradalmi lehetett, az csakis a diákok, a munkások, értelmiségiek szocializmust jobbító szándéka, a gyárakban a munkástanácsok működése, a politikai szférában pedig Nagy Imre, Bibó István és társaik munkássága. A rendszerváltó elit azonban nem a szocializmus jobbítását vállalta fel, nem Nagy Imre örökségét folytatta, hanem felszámolta a szocialista tulajdonviszonyokat, privatizálta a társadalmi tulajdont és restaurálta a kapitalizmus. Vagyis mindazt vitte végbe, ami ellenforradalmi törekvés volt ’56-ban. Ha tehát a rendszerváltás ’56 szellemiségének a folytatása, akkor maguk a rendszerváltók mondják ki az ítéletet, hogy – szerintük – 1956 ellenforradalom volt. Sokan tudják ezt közülünk, de adósok vagyunk vele, hogy nyíltan ki is mondjuk.

Nézzük meg, hogy hol tarunk ma! Míg Nagy Imre újratemetésén Orbán Viktor az „utolsó felelős magyar miniszterelnök” előtt hajtott fejet, addig mára egy olyan Alaptörvénye van Magyarországnak, amely hazánk államiságát sem ismeri el 1944. március 19. és 1990. május 2. között. Orbán Viktor hivatkozott beszédéből – amelyben szovjetek helyett oroszokat emleget – az is nyilvánvaló, hogy neki a „forradalomban” egyedül a „szabadságharc” volt a fontos, hiszen más említésre méltót nem talált az akkori eseményekben. A két fogalom pedig, ahogy korábban utaltam rá, nem fedi egymást. A szabadságharc nem bizonyítéka egy forradalomnak. A szabadságharc szellemiségét Orbán Viktor fel is vállalta, amikor kiadta a jelszót, hogy „Ruszkik haza!”. De ez nem volt forradalmi jelszó, mert a szovjet csapatok ’89-ben nem akadályozták meg a rendszerváltást. A gazdasági esélyeinket Oroszország irányába pedig hosszú időre lenullázták az ilyen értelmetlen és öncélú politikai jelszavak. Persze utólag érthető, Orbán Viktor már akkor is azzal tűnt ki, amivel tudott – a „szabadságharcos” attitűdjével. A mai napig elfog a szégyenkezés, mintha csak a Pa-Dö-Dö párost hallanám, a Bye Bye Szása című számot, amit éjjel-nappal ontott a rádió. Ma meg persze keresi Orbán Viktor, de nem találja a keleti szövetségeseket.

A rendszerváltás ’56-nak tehát éppen a forradalmiságát tagadta meg, amit a jelmondat kifejez, hogy „Földet, gyárat vissza nem adunk!” S bár kis jóindulattal fel lehetne tételezni, hogy a pluralizmus és a polgári demokrácia megteremtése egy élhetőbb társadalom reményében történt, de a legnagyobb csalás éppen ebben van. Hiszen a képviseleti demokrácia magához ragadta a hatáskört és a nép nevében, de a nép megkérdezése nélkül számolta fel a szocializmust, sőt népszavazás nélkül módosította az Alkotmányt is, az ország nevét megváltoztatva és törölve belőle a munkához való jogot.

Az emberarcú társadalom ígéretéről pedig csak annyit, hogy két évtized eredményei azokat nem igazolják. Az emberarcú társadalomból „vadkapitalizmus” lett. A plurális társadalom, a polgári demokrácia pedig éppen a rendszerkritikus véleményekkel szemben kirekesztő, amely legnyilvánvalóbban a zsigeri „kommunistázásban” nyilvánul meg.

 

A rendszerváltás és a „kommunistázás”

A rendszerváltás az iskolapéldája annak, hogyan lehet tudatosan történelmet hamisítani. Orbán Viktor számára az ’56-os forradalom szellemisége csak arra kellett, hogy arra hivatkozva „kommunistázni” lehessen. Azaz a kommunistagyűlölet szítása és a társadalom megosztása már Nagy Imre újratemetésén ’89-ben megkezdődött. A sors iróniája, hogy ehhez éppen egy kommunista nevét használták.

De ne higgyük azt, hogy a „kommunistázásban” és a társadalom megosztásában csak a Csurkák, Torgyánok és Orbánok a felelősek! Ugyanolyan felelősség terheli az összes rendszerváltó pártot is, a mai ún. demokratikus ellenzéket is legkevesebb azért, hogy megtűrték. De a felelősségük valójában sokkal nagyobb. Közös érdekük volt, hogy a polgári baloldalhoz képest baloldalibb ellenzék ne legyen a politikai palettán, hogy ne lehessen baloldali alternatívája a liberális demokráciának. Ha Antall Józsefre gondolunk, akkor beláthatjuk, hogy a kommunistagyűlölet a politikai elitet a legmagasabb szintekig jellemezte a rendszerváltás első pillanatától kezdve. A szocialista mezőgazdasági nagyüzemek szétverése például kifejezetten politikai okokból történt, hogy a társadalmi tulajdonnak semmilyen formája ne maradjon fenn és a kollektív szellem túlélésének esélyt se adjanak. A visszarendeződés legkisebb esélyét is felszámolták. Így teljesedett ki a rendszerváltás ellenforradalma a gyakorlatban és a politikai osztály szerint az ár, amit ezért fizettünk, nem volt aránytalan: a vidéki népesség, egész régiók munkalehetőség nélkül maradtak. Ennek lett a közvetlen következménye, hogy csökkent a mezőgazdasági termelés versenyképessége, volumene és exportja, továbbá az is, hogy manapság magyar élelmiszereket már alig fogyaszthatunk és behozatalra szorulunk. Tökéletes példája annak, amikor nem az ország, nem a társadalom, nem a nép, hanem a politikai elit érdeke számít. Ideológiákat persze gyártottunk hozzá, hogy mindez a szocializmus csődje miatt volt elkerülhetetlen.

A „kommunistázásnak” persze lett más következménye is. Teret nyert az alpáriság a magyar politikai közéletben, beleértve a parlamentet is. Ebben minden párt elnyerte a maga méltó jutalmát a társadalmat megosztó igyekezetéért. Nem szívesen sorolom a minősített jelzőket, amelyeket egymás fejéhez vagdosnak a felek, de mind-mind egy-egy mérföldkő az erkölcsi hanyatlásban: „maszop”, „szadesz”, „fityesz”, „libsibolsi”, „zsidónáci”, „FideSS”, „mélymagyar” „idegenszívű nemzetáruló”, „nyilasnáci”, „liberálfasiszta” – egészen biztosan jó néhányat kifelejtettem. Mivel az egymással versenyző pártok önmagukat pozitív választási programokkal és elért eredményekkel meghatározni nem tudják, ezért a másik ócsárlásával pótolják azt. Immár kölcsönösen „kommunistáznak” és „fasisztáznak”. A „panem et circenses” kettősből íme a cirkusz! Már az egész politikai közélet az. A kenyérrel persze közben senki nem foglalkozik. Ez a lényege a „divide et impera” módszerének.

A következő polgárháború minden feltétele ezzel adott. A zsigeri gyűlöletkeltés következtében az ország két részre szakadt, a lövészárkok meg vannak ásva, az ideológiai muníció kiosztva. A „demokratikus ellenzék” pedig csodálkozik, hogy nincs, aki kimenjen mellette tüntetni a Fidesz-diktatúra ellen. Hát persze, hogy nincs: az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz.

A lényegről közben egy szó sem esik, hogy hogyan lehetne egy élhetőbb világot, egy emberarcúbb társadalmat teremteni, jövőt a felnövekvő generációnak.

 

’56 szellemi öröksége napjainkban

„A haza nem lehet ellenzékben” – hangzott a Fidesz-jelmondat. Az élet rácáfolt az ilyen demagógiára is. Dehogynem lehet! Lassacskán már az egész nép, az egész magyar társadalom a politikai osztály ellenzéke. Csak éppen egyetlen Nagy Imre sincs a politikusok között, aki mögött felsorakozva az országháza elé lehetne vonulni a hatalmat követelve. Mert a magyar belpolitika csupán egymással rivalizáló csoportok hatalmi harcáról szól, amelyben a magyar nép érdeke sehol nem jelenik meg – még akkor sem, ha „nemzeti oldalnak” nevezi önmagát. Az egymással versenyző politikai pártok ugyanis egymáshoz képest nem jelentenek politikai alternatívát. A magyar népnek pedig ma is jogos követelése egy emberarcú, egy élhetőbb társadalom, de nincs olyan politikai párt, amely felvállalja ezt.

A rendszerváltó politikai elit tehát Nagy Imre és Bibó István szellemi hagyatékának nem örököse. Nem lehet ’56 szellemi örökségének hordozója sem, mert az mi vagyunk, maga a nép. Ahogyan 1848 is az utcáról indult, ugyanúgy ’56 is. A hatalomnak pedig ma is félnivalója van ’56 szellemiségétől, ahogyan sajnos ma is tartani lehet a Kossuth téri és a Tienanmen téri események megismétlődésétől. Ideje ’56 eszméjét magunknak visszakövetelni! És ideje elkezdeni arról beszélgetni, hogy milyen legyen egy emberarcú társadalom, milyen legyen a jövő!

Ehhez persze elsősorban a saját emberségünket kell megőrizni! Ennek része, hogy képesnek kell lennünk a múltban elkövetett hibákat egymásnak megbocsájtani, hogy újra összefoghassunk. Csak összefogással teremthetünk olyan erőt, amely képes rákényszeríteni a hatalomra a saját akaratunkat.

Tisztában vagyok vele, hogy írásom sokakban ellenérzést fog ébreszteni, de bízom benne, hogy még többen a feléjük kinyújtott békejobbot fogják látni.

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://demokratikus-szocializmus.blog.hu/api/trackback/id/tr948155410

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása