Válasz Koltai Mihály írására
Koltai Mihálynak a Kettős Mérce blog WTF baloldal sorozatában jelent meg írása még 2015. szeptember 8-án Követeld a lehetségest: egy antikapitalista baloldal felé címmel. S ha már elkezdtem az általam fontosnak tekintett cikkekre reflektálni, akkor ezt sem hagyhatom ki. Már minimum ezért a mondatért foglalkoznom kell vele! Idézem: „a rendszerkritikai baloldal számára – ezt a terminust használom itt az antikapitalista vagy a kapitalizmussal szemben minimum kritikus baloldalra – miért (lenne) fontos az elméletalkotás.” Majd a szerző a következő szavakkal folytatja: „A rendszerkritikai baloldal legnagyobb problémája Magyarországon alighanem szétszórtsága: nem beszélünk egymással.”
A társadalmi párbeszéd hiánya
A problémát, ami itt elhangzott, azt nem szétszórtságnak nevezném, hanem egyszerűen nem veszünk tudomást egymásról, szó nélkül elmegyünk egymás mellett, és ignoráljuk egymást. Sőt, mintha még ennél is sokkal többről volna szó. A kommunista mozgalom számos törpepártra esett szét. Újra felütötte a fejét a sztálinizmus, aminek oka, hogy a negyedszázados mellőzöttség a bolsevik embertípus felsőbbrendű tévedhetetlenség-tudatával kompenzál. Mindennek nagy hagyományai vannak a kommunista mozgalomban, és bőséges bizonyítékot vél találni a dogmatizmusban. A radikális baloldali portálokon meg is jelentek a tévedhetetlen megmondóemberek és trollok, akik gátlástalanul lefasisztázzák a másként gondolkodókat. Az emberi ego mindenre képes. Úgy vélem, a helyzet sokkal súlyosabb annál, hogy nem beszélünk egymással.
A cikkben el sem hangzik a „marxizmus/marxista” fogalom. A szerző is rendre az „antikapitalista” és a „rendszerkritikai baloldal” kifejezéseket használja. De az a fogalom sem hangzik el, hogy „kommunista”, vagy „kommunizmus”. Mintha ebben a dogmatizmustól való elhatárolódás tükröződne, meg persze a kommunista eszme nevében elkövetett hibáktól és bűnöktől is mintha így lehetne megszabadulni. De ha már elméletalkotásról beszélünk, annak nem volna feladata ezzel foglalkozni? Mert annak a neve: marxizmus. Hol marad a marxizmus elméleti megújítása?
Eszembe sem jutna erről beszélni, ha a szerző nem hozza szóba, hogy „nem beszélünk egymással”. Mert mindebből nekem az jön le, hogy nemcsak az MSZP és a DK nem ül le a kommunistákkal egy asztalhoz, de még a rendszerkritikus (antikapitalista) gondolkodók és az ortodox (konzervatív) radikális baloldaliak között sincs párbeszéd.
A rendszerkritikus baloldal fogalmát én is használom, de én kihangsúlyozom, hogy nekem a szemléletem rendszerkritikus, ami azt jelenti, hogy nemcsak a kapitalizmussal szemben vagyok rendszerkritikus, hanem a szocializmussal szemben is, sőt magával a marxizmussal és a kommunista eszmével szemben is. Hogyan akarunk elméletet alkotni, ha nem így járunk el? Mert egyetlen szó nem esik arról, hogy a dogmatikus marxizmus-leninizmusba az élcsapat vezető szerepén keresztül rendszerszinten beépült a sztálinizmus megismétlődésének veszélye. És erre nem elégséges válasz a puszta szándék és ígéret, hogy legközelebb majd jobban csináljuk, mert ezt a választópolgár vagy elhiszi, vagy nem. Erre elméleti és gyakorlati garancia kell, hogy egyetlen párt sem élhet vissza az öncélú hatalomgyakorlás lehetőségével! Amire a jelen korban a Fidesz-KDNP koalíciótól látunk példát.
Hol marad tehát a marxizmus megújítása? Hol marad a szembenézés a XX. században megvalósult, és néhány évtizeden keresztül működő kommunista rendszerek hibáival és bűneivel? Emellett a kérdés mellett nem lehet elmenni vakon! Enélkül a rendszerkritikus és antikapitalista baloldal sem fogja érteni, miért elutasító a társadalom az emberiség történetében ezidáig leghumánusabb eszmével, a kommunista gondolattal szemben.
A társadalom miért ellenséges a nem magántulajdon alapú fejlődéssel szemben?
Ha nincs társadalmi párbeszéd, akkor még azt sem tudjuk megmondani, hogy a társadalom miért tartózkodó az antikapitalista gondolkodókkal, az ún. rendszerkritikus baloldallal szemben, és miért ellenséges a szocialista típusú, közösségi jellegű, nem magántulajdonra épülő társadalommal szemben. Ha nem beszélünk róla, honnan tudhatnánk?
Nem először kérdezem már meg, hogy mit jelent TGM antikapitalizmusa? És mit jelent a marxizmusa? Mert egy filozófus, vagy politikus lehet dekadens, de a marxizmus eszméje nem (ez utalás TGM cikkére)! S ha én nem tudom, hogy mit jelent TGM marxizmusa, akkor honnan tudná az átlagember? Volt ugyan konferencia a marxizmusról, ahol TGM (zsebre dugott kézzel) hosszan fejtegette, hogy a marxizmus „él”, de hogy a mai kor marxizmusa milyen, arról semmit nem tudtunk meg. Mert a mai kor különbözik Marx korától. Hol volt a marxista elméletalkotás huszonöt éven keresztül Magyarországon? Ezt nem csak a filozófustól. hanem minden rendszerkritikus gondolkodótól kérdezem. Valahogy elmaradt a marxizmus megújítása. Csodálkozunk, hogy az egyszerű ember csak les ránk, amikor antikapitalizmusról, meg rendszerkritikus baloldalról beszélünk?
A politikai perspektíva és a stratégiai gondolkodás hiánya
De ezt a kérdést még jobban megcifrázom. A szerző ezt írja: „A párbeszéd hiánya viszont feltűnő, ami talán összefügg a politikai perspektíva … és a stratégiai gondolkodás … mindenhol tapasztalható hiányával. Megkockáztatom: hosszabb távú politikai célok és stratégiai gondolkodás nélkül a vereség szinte elkerülhetetlen... A … „közönség” érzi, hogy a baloldal maga sem tudja, mit akar…”
Egyetértek ezekkel a súlyos szavakkal is! Vagyis a kérdés már így hangzik: milyen politikai perspektívát tudunk kínálni a társadalom számára, ha nem vagyunk képesek a múlt hibáival és bűneivel szembenézni, ha nem vagyunk képesek egymással erről párbeszédet folytatni? Milyen stratégiai gondolkodás valósulhat meg ebből? Mert én ezt struccpolitikának nevezném… Struccpolitika a kommunista pártoktól is, de struccpolitika az új-baloldal olyan jeles híveitől is, mint TGM.
Egyáltalán miben különbözik az új-baloldal a régitől? Meg tudja ezt valaki mondani? Van erre valami definíció? Mert félő, hogy ez csak egy olyan bűvös szó, mint a „civil-kezdeményezés”. Használjuk, de senki nem tudja, hogy mit jelent. Csak mintha a kudarcos politikai elitet szeretnénk leváltani (egyelőre még) besározatlan nevű civilekkel, miközben politikai értelemben ez semmi változással nem jár, mert ugyanazokat a lejáratott nézeteket csempésznénk vissza más név alatt, hiszen elképzelése az amatőr civileknek sincs.
Az új-baloldal fogalmáról jelenleg csak annyit tudunk mondani, hogy az a „valódi” és a „hiteles” szinonimája, ebben gondolom, egyetértünk. De nekem meggyőződésem, hogy tartalmi eltérést is kell jelentenie.
Az új-baloldali retorika tartalmában is más kell, hogy legyen!
Tovább idézem a szerzőt. „Hogy mik legyenek a baloldal céljai, tézisszerűen azt mondanám: amit a neoliberális kapitalizmus utóbbi évtizedeiből megtanulhattunk (volna), az a reformizmus lehetetlensége”. Én meg erre kontrázok! Hát hogyne volnának a reformok lehetetlenek, amikor még a probléma feltárására és társadalmi párbeszédre sem vagyunk képesek! Annyit nem tudunk megmondani, hogy a magyar társadalom miért antimarxista és kommunistaellenes. Nem akarjuk érteni, hogy a cikkeinkhez érkező hozzászólásokból tízből kilenc miért gúnyolódás, hogy miért nem vesznek bennünket az olvasók komolyan. Hogy miért ellenséges az olvasó a gondolatainkkal.
Megint csak oda jutok vissza, hogy még a szocialista társadalmi rend bukásának okaival sem vagyunk tisztában. Nem vagyunk hajlandók belátni, hogy a szocializmus a bukása előtt már régen kiüresedett. Ennek okait kideríteni pedig egészen az 1956-os forradalom (vagy ellenforradalom, mindenkinek tetszése szerint) átértékeléséig kellene visszamenni, mert még az sem történt meg. (Lásd erről az Ötvenhat (+3) évvel `56 után című írásomat.) És ugyanez az oka annak is, hogy a kispolgári magyar társadalom alapvetően ellenszenvvel tekint egy olyan jövőképre, amiben nem magántulajdon alapú fejlődést szeretnénk felvázolni. Mindezek következtében mi magunk is félve mondjuk ki a szocializmus, vagy a közösségi társadalom nevét is. Holott ma már teljesen világosan le kellene tudnunk írni a jövő társadalom képét, hogy a választópolgár ismerkedni tudjon vele és barátkozni tudjon a gondolattal!
És itt derül ki, hogy hiányzik a saját jövőképünk is. Hogyan akarunk arról beszélni, ha magunk sem tudjuk, hogy mit akarunk? Még annyit sem vagyunk képesek megmagyarázni az olvasónak, hogy a jövő társadalmának egyszerre kell meghaladnia a szocializmus fogyatékosságait és a farkaskapitalizmus embertelenségét, és mindez csak úgy lehetséges, ha mindkét társadalmi rendből azt tartjuk meg, ami abban jó volt, de elvetjük azt, ami meghaladandó. Tehát a jövő társadalmának egyszerre kell közelítenie a szocializmus létbiztonsága és a kapitalista termelékenység hatékonysága felé, mindeközben demokratikusnak kell lennie, méghozzá úgy, hogy a szocialista demokrácia meghaladja a mércének tekintett polgári demokrácia szintjét, a szocialista jogállamiság pedig a liberális jogállam szintjét! Nem kevesebbet kell tudni elmagyarázni, mint ezt!
Fölösleges nem magántulajdonon alapuló gazdaságot vizionálni
A gazdasági modell pedig, amit eközben felvázolunk, nem szólhat a szocialista tervgazdaság tankönyvízű ismertetéséről, mert az zsigeri ellenérzéseket vált ki az olvasóból. A következő parlamenti választásokon senki nem fog a szocialista átalakulásra szavazni, nem is ez a választások feladata. Ugyanakkor a választópolgárok hajlandók lehetnek szavazni egy rendszerkritikus (koalíciós) kormányra, amelynek válságkezelő programja kivívja a bizalmukat. De ennek a kormánynak egy olyan gazdaságot kell eredményesen működtetnie, amely a termelőeszközök magántulajdonán alapuló piacgazdaság. Idő előtti rendszerváltást vizionálni! Nekünk pedig a realitásokhoz kell ragaszkodni!
Olyan gazdasági modellt kell felvázolni, amely elfogadható azok számára is, akik a termelőeszközök magántulajdonában vélik a jövőt látni, de elfogadható azok számára is, akik meglátják a szocializmusba való békés átnövés lehetőségét is. Azaz a modell mindkét irányban nyitott. Véleményem szerint a dolgozói résztulajdonlás intézménye egy ilyen modell lehetőségét fogalmazza meg és a szerves fejlődés dönti el, melyik út győzedelmeskedik. A dolgozói résztulajdon ugyanis magántulajdon, de jellegét tekintve a gyökere azonos a szövetkezeti tulajdonnal, azaz egy társadalmi tulajdonforma.
A dolgozói résztulajdonlás egy óriási lépés volna a munkahelyi demokrácia megvalósulásának irányában. És ezzel már a „civil mozgalmak” egyelőre üres frázisát is sikerülne konkrét tartalommal megtölteni, méghozzá úgy, hogy a munkahelyi demokrácia (dolgozói önkormányzat) mögé közvetlenül gazdasági hátteret is rendelnénk. Ilyen formán a dolgozói résztulajdonlás arra is nagyszerűen alkalmas, hogy a 21. századi szocializmusban megelőzze az állami túlhatalom kialakulását, ami a történelmileg magvalósult szocializmus egyik lényegi problémája volt. Ez pedig már elméleti kérdés.
Fölösleges tehát nem magántulajdonon alapuló gazdaságot vizionálni. Ez elméleti munkák, vagy hosszú távú pártprogramok tárgya lehet, de képesnek kell lenni a társadalmi tulajdonnal szembeni ellenérzéseket eloszlatni. Továbbá képesnek kell lenni arra is, hogy a társadalmat megnyugtassuk, miszerint a szocialista átalakulásról dönteni csak a népszuverenitásnak van joga, nem egy „élcsapatnak”. Az eljövendő kor társadalmában a népszuverenitás alkotmányos diktatúrájának kell megvalósulnia mindenféle pártok felett, beleértve a kommunista pártokat is!
A rendszerkérdés, vagy másképpen a forradalmi opció
Szerintem a forradalmi opció is másképp néz ki. A jövő igazi forradalma nem az lesz, hogy a termelőeszközök magántulajdonát legyőzzük, hanem ezzel együtt mindenféle diktatórikus hatalomgyakorlás kialakulásának lehetőségét is le kell győzni! Ez a népszuverenitás helyreállításának forradalma lesz, amely ma sehol a világon nem létezik. Nem elég a Kádár-rendszer langyos diktatúráját visszasírni, ehhez kevés a szocializmus iránt érzett nosztalgia. Le kell győzni a langyos diktatúrát is, mert abban egy döntésképtelen és hatékonyságában erősen korlátozott rendszer valósulna meg újra. Ideig-óráig lehet, hogy sokaknak jó volna, de nincs rá garancia, hogy újra nem bizonyul életképtelennek. Nekünk feladatunk az ilyen tévedéseket is elkerülni.
De nemcsak a Kádár-rendszer langyos diktatúráját kell elkerülnünk, hanem a nyugatos demokrácia langyos diktatúráját is, mert abban a pénz diktatúrája valósul meg! Észre kell vennünk, hogy a polgári demokráciában bárhogy szavazunk is, az eredmény garantáltan mindig ugyanaz, mert minden pártot a nagytőke támogat! Ebből kifolyólag a polgári demokrácia csak formális. Ezt meghaladni, és a népszuverenitást hatalomba emelni csak úgy lehetséges, ha megszüntetjük a nagytőke lehetőségét a politika befolyásolására. Azaz lehetetlenné tesszük a politikusok megvásárlását, akik attól függetlenül a nagytőke érdekeit fogják képviselni, hogy kiknek a szavazatával kerültek hatalomra. Innen származik az, hogy politikus csak hazug ember lehet.
Ami ennek a forradalomnak során megvalósulhat, az nem más, mint a démosz demokráciája, a „demosztokrácia”. Ezzel a mondattal tisztelgek a fogalom megalkotója, Magyar Péter emlékének.
Magyarországon szervezett politikai baloldal nem létezik
Ezt is a szerző írja, amivel egyet kell értenem. De a gondolat folytatása is fontos. Idézem: „Ha valami végképp irreálisnak tűnik … Magyarországon, az az, hogy a parlamentáris rendszeren keresztül szociáldemokrata jellegű alternatívát lehetne építeni…”. Hát persze, de ennek az okáról föntebb már írtam. A neokon globális kapitalista nagytőke a politikai baloldalt már régen, a rendszerváltás előtt kilóra megvette. A politikai elit feladata éppen az volt, hogy a baloldaliságot kisajátítsa magának. Erről nem is érdemes beszélni. Nonszensz a gondolat, hogyan lehetne neokonzervatív szervilisekkel szociáldemokrata jellegű alternatívát megvalósítani! Ahhoz először a neokonzervatív szerviliseket a politikai életből diszkvalifikálni kell! Ezt én magától értetődőnek tartom!
Komolyan gondolom azt, hogy a termelőeszközök magántulajdonán és a piaci versenyen alapuló, globálisan működő tőkés rendszernek van alternatívája. De ahhoz, hogy ez az alternatíva valósággá válhasson, először is szembe kell nézni a saját hibáinkkal és meg kell újítanunk a marxizmus elméletét is! Az igazi forradalmi átalakulás én úgy vélem, hogy a népszuverenitás forradalma lesz, ehhez pedig a baloldaliság fogalmát is át kell értelmezni. Bele kell, hogy tartozzon a társadalmi konszenzusra törekvés igénye is. A népszuverenitásnak és a társadalmi konszenzusnak ugyanis részét képezik azok a tömegek is, akik a termelőeszközök magántulajdonát preferálják. Jómagam hiába preferálom a társadalmi tulajdont, ha maga a társadalom tudati színvonala nem érett meg arra. Ezt a kérdést megerőszakolni nem lehet, nem alkalmazhatunk terrort azok ellen, akik másként gondolkodnak. De a békés meggyőzés lehetőségét igenis meg lehet teremteni egy működő átmeneti társadalomban. Ennek csak egyetlen feltétele van, hogy ne akarjuk senkire a saját akaratunkat rákényszeríteni. S ha mi elfogadjuk a társadalom többségi akaratát, akkor másoktól is elvárható, hogy önmaguk önzését korlátozzák a mi többségi akaratunkat elismerve. A mi feladatunk az, hogy társadalmi konszenzust hozzunk létre ebben a kérdésben. Amit elérhetünk, az egy fenntartható társadalmi fejlődés, bármi legyen is az.
Koltai Mihály írását nagyon pozitívan értékelem, és örülök, hogy annak kapcsán kifejthettem a véleményemet.
