Gondolatok a demokratikus szocializmusról

What The Fuck is „WTF Baloldal”? – II. rész

2016. február 12. 23:00 - aLEx

Hogy lesz a szögletesből kerek egész?

 

Válasz Szalai Erzsébet „A kör négyszögesítése” c. írására

 

Miután az előző blogbejegyzésemben felvázoltam, hogy a mai Magyarországon mit nem tekintek baloldaliságnak, szeretnék rátérni Szalai Erzsébet cikkére, amely nálam a „WTF Baloldal” sorozatból listavezető. Pontosabban az általam olvasott írások közül az egyetlen, amellyel maradéktalanul egyet tudok érteni. Még pontosabban az egyetlen olyan cikk, amely ellen nem tudok kifogásokat felhozni, azaz nem tudok belekötni. Csak kiegészíteni tudom, mert tudni vélem a választ a szerző által felvetett kérdésekre.

Szalai Erzsébet a cikkének zárszavában írja: „ha megközelítéseimnek van realitása, akkor az újbaloldalnak a kör négyszögesítésére kell vállalkoznia. Küzdenie kell az esélyegyenlőségért – de közben védenie kell a szabadság és testvériség értékeit is. Katalizálnia kell a munkásság osztállyá szerveződését, ennek keretében fel kell lépnie a tőkével (vagy legalább is annak túlkapásaival) szemben – de egyben következetesen elutasítva a szélsőjobboldalra jellemző diktatórikus és bűnbakképző törekvéseket. Védenie kell saját népét és annak értékeit – de közben nemzetközivé is kell válnia.” Nézzük tehát a felmerült dilemmákat egyenként! Az írásomban én arra vállalkozom, hogy a szögletest újra kerek egésszé tegyem.

 

Hogyan kerülhető el a diktatúra?

A szerző szerint az esélyegyenlőség megvalósulása vagy megközelítése érdekében egyes társadalmi csoportok (ma elsősorban a burzsoázia) szabadságát (legalábbis átmenetileg) korlátozni szükséges. A szerző dilemmája pedig az, „hogyan kerülhető el az erő alkalmazása, közelebbről az a diktatúra, mely a létezett [értsd a XX. században történelmileg megvalósult – a szerk.] szocializmus hajnalát jellemezte”.

Bár a szerző nem részletezte (ezen a szinten talán nem is kellett) sem azt, hogy a burzsoázia hatalmának milyen szintű korlátozását látja szükségesnek, sem pedig azt, hogy az erő alkalmazása alatt konkrétan mit ért: a vörösterrort, vagy általában a proletárdiktatúrát, de beletrafált a saját félelmeim kellős közepébe. Ugyanis véleményem szerint a választópolgárokat éppen ez a kérdés tartja vissza a kommunista pártok támogatásától. Ezen múlik, hogy Magyarországon lesz-e valaha a jövőben újra szocializmus. És én úgy gondolom, hogy a magyarországi kommunista mozgalomnak eleve feladatának kell tekintenie a békés rendszerváltás elméleti lehetőségeinek kidolgozását.

Erre nekem van elképzelésem, amelyet A demokratikus szocializmus utópiája című blogbejegyzésemben ki is fejtettem. Azért nevezem utópiának, mert egyelőre még nem valósult meg sehol, csak a fejemben létezik. De rögtön hozzá is teszem, hogy nem csak én gondolkodom demokratikus szocializmusban, hanem például a Népi Front nevű kommunista párt is lényegében ezt fogalmazza meg a programjában (Lásd erről a 21. századi szocializmus című dokumentumot). A különbség talán csak annyi, hogy a demokratikus szocializmus megvalósíthatóságának egész problémakörét elméletileg konzekvensebb módon elemeztem, mint a Népi Front. A kritikai észrevételeimet ebben a tárgyban meg is fogalmaztam, sajnos ezek megvitatására ezidáig érdemben nem került sor.

 

A demokratikus szocializmusról

Az erőszak kérdésében egyáltalán nem mindegy, hogy milyen erőszakról van szó: a néppel, vagy a zsarnoki hatalommal szemben alkalmazott erőszakról. A zsarnoki hatalommal szemben való ellenállás jogát az Emberi és polgári jogok nyilatkozata is elismeri, de ez a jog a népszuverenitás helyreállítása érdekében a népet illeti meg. Ebből egyenesen következik a népszuverenitás helyreállításának szükségessége, mert ha a rendszerváltás a népszuverenitás akaratából történik, ott eleve föl sem merül erőszak a néppel szemben. Ha a zsarnoki hatalommal szemben erőszakra van szükség, akkor azt nem tekinthetjük jogtalannak. Ezzel meg is adtam a kérdésben az alaphangot. Azért kell a népszuverenitást helyreállítani, mert szó sem lehet arról, hogy a néppel szemben alkalmazzunk erőszakot. Ezt deklaráljuk a népszuverenitás felsőbbségének az elismerésével. De ez ennél többet is jelent: azok felé is egyértelművé tesszük, akik netán kívülről beavatkozhatnának Magyarország belügyeibe, hogy minden, ami történik, az a nép akaratából való, és ezzel a nyílt intervenció esélyét szűntetjük meg (vagy legalábbis csökkentjük).

A továbbiakban a népszuverenitás az, ami a szocialista alkotmányt létrehozza. Ezt követően pedig alkotmányos diktatúráról van szó, de ez a polgári demokráciában is így van. Csakhogy a demokratikus szocializmusban a közakaratnak megfelelően a közjó diktatúrája valósul meg. Nem az, amit egy élcsapat annak vél.

Az elmondottakból az is következik, hogy az osztályharcos kommunistáknak szükségszerűen önmagukat kell korlátozniuk, mert hatalomra kerülni csak demokratikus választásokkal lehet, és a hatalomba kerülve sem lehet a népszuverenitás akaratát semmibe venni. Ennek a jelentősége óriási, mert ez hivatott megakadályozni akár a személyi kultusz, akár a sztálinista önkény kialakulásának veszélyét. A legnagyobb problémát tulajdonképpen éppen ezen a téren látom, mert a kommunisták azok, akik nem kívánják ezeket a korlátozásokat önmagukra nézve elviselni, és ezt mindenféle marxista-leninista dogmákra hivatkozva próbálják alátámasztani – jóllehet támogatottság hiányában nincs reális esélyük hatalomra kerülni. A kommunista mozgalmak jelenkori legnagyobb ellentmondása éppen ez: a választópolgárok szavazatai nélkül nem kerülhetnek hatalomra, a nyakasságuk azonban éppen elég ahhoz, hogy ne is legyen meg a szükséges támogatottságuk a hatalomra jutáshoz. Ezt maguknak a kommunistáknak kell belátniuk! De ők megszokták, hogy igaza csak a pártnak lehet, amely mindenható.

 

A burzsoázia hatalmának korlátozásáról

A másik kérdésben, hogy a burzsoázia hatalmának milyen mértékű korlátozása szükséges, megint csak a realitásokból kell kiindulni! Csak annyira lehet a burzsoázia hatalmát korlátozni, aminek érvényt is lehet szerezni. A népszuverenitás támogatása, vagyis társadalmi konszenzus szükséges ehhez is! Ha az megvan, a burzsoáziának nem lehet ellenvetése a hatalmát korlátozó intézkedésekkel szemben. A magyar társadalom kispolgári jellege miatt azonban nem tartom valószínűnek, hogy a kommunista hatalomátvételt követően egyetlen kormányzati cikluson belül sikerülne megteremteni a társadalmi konszenzust a szocialista átalakulás (és a szocialista alkotmány) támogatására. Ebből következik, hogy a kommunista pártnak és a lehetséges koalíciós partnereinek meg kell tanulniuk a polgári demokrácia viszonyai között, annak alkotmányát tiszteletben tartva működni! Mindez alapvető változások igényét támasztja a kommunista párttal szemben. Nem lehet fejjel menni a falnak és túl nagyot markolni. Jobban járunk, ha sok kis apró reformon keresztül próbáljuk meg elérni a célt, mert könnyebb társadalmi konszenzust létrehozni ilyen reformok mellett. Azaz a burzsoázia hatalmát is apró lépésenként, fokozatosan lehet csak korlátozni. Ez egyben lehetőség is arra, hogy a választópolgárok bizalmát egyre jobban elnyerjük, mert bizonyítani tudjuk, hogy a demokratikus szocializmus programja igenis működőképes, s hogy ez reális út a kapitalista társadalom meghaladására.

Blogbejegyzésemnek nem célja, hogy részletes programot ismertessek, milyen reformokkal lehet a társadalmi konszenzust a szocialista rendszerváltás mellett létrehozni. Címszó szerűen csak példákat sorolok fel.

  • A demokratikus szocializmus koncepciójának részletes kidolgozása.
  • A népszuverenitás helyreállítása, új polgári demokratikus alkotmány elfogadása.
  • Törvénykezés az átlátható pártfinanszírozás megteremtésére. A pártok kizárólag tagdíjakból és normatív állami juttatásokból gazdálkodhatnak. A cél annak kiszűrése, hogy a politika pénzért megvásárolható legyen.
  • A munkához való jog alkotmányban rögzítése, a munkanélküliség felszámolása a teljes foglalkoztatás megteremtésével, legalábbis ahhoz egy nagyon közeli állapot elérése. Ennek módja a munkaidő csökkentése a nettó bér változatlan szintje mellett.
  • Ezek után lehet szó a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetéséről.
  • Szociális törvénykezés a kizsákmányolás tiltásáról/korlátozásáról.
  • A dolgozói résztulajdonlás általános érvényű bevezetése a versenyszférában, melynek során a dolgozók alanyi jogon és térítésmentesen részesülnének névre szóló tulajdonjogban. A jövőben kialakuló szocialista társadalomban pedig ez volna a társadalmi tulajdon alapvető formája (az állami tulajdon helyett).

Ezek csak példák, amelyekről külön-külön rengeteget lehet vitatkozni. Csak érzékeltetni próbáltam, hogy olyan kérdésekről van szó, amelyek képesek a dolgozók érdeklődését felkelteni és a támogatásukat elnyerni, mert messze meghaladják az álságos polgári baloldal gondolkodási horizontját. De érzékelhető az is, hogy ezek a kérdések komoly felkészülést igényelnek, amibe a szakmai és társadalmi vitákat, sőt a nemzetközi párbeszédet is bele kell érteni. Véleményem szerint egy ilyen programmal az új baloldal – ha létrejön – már eredményesen indulhat a parlamenti választásokon.

A dolgozói résztulajdonlással kapcsolatban említeném meg, hogy a mindenkit érintő esélyegyenlőség növelése valóban csak a tőketulajdonosok jogainak korlátozásával lehetséges. Azonban azt mégsem fogadom el, hogy ezáltal a jogaiban korlátozott réteg szabadságjogai szenvednének sérelmet, mert csupán a kizsákmányoláshoz fűződő jog sérül. Ezt én nem tekintem legális jognak. A jogrendszerünk egyszerűen nem veszi tudomásul, hogy kizsákmányolás is létezik. Ez olyan, mintha a rablónak jogos követelése volna a rabolt holmira. Egyrészt… Másrészt pedig szó sincs arról, hogy a tulajdonhoz fűződő jog sérülne. Azé lesz a tulajdon, aki az új értéket a munkájával létrehozta, vagyis a jogos tulajdonos kerül jogaiba. A harmadik érvem pedig, hogy a társadalom eredő szabadságfoka nő, mivel a fejlődés fenntarthatóvá válik. Egyedül csak az egyes tőketulajdonosok önző érdekei szenvednek csorbát.

Ezzel megpróbáltam megvilágítani azt a kérdést is, hogy véleményem szerint nincsen szó semmilyen egyensúlyozgatásról az esélyegyenlőség, a szabadság és testvériség hármasában. Nem látok ellentmondást az esélyegyenlőség és a szabadságjogok között, hiszen a jelen példában az esélyegyenlőség mellett éppen szabadságjogi érvek szólnak. Csak arról van szó, hogy a szabadságjogok a helyükre kerülnek. Azé lesz a tulajdon, akit az megillet. Ez nem esélyegyenlőségi kérdés, hanem tulajdonjogi. Persze esélyegyenlőségi kérdés még ezen felül is marad bőven.

 

A kizsákmányolás kérdéséről

A szerzőnek nagyon jó felvetései vannak a kizsákmányolás kérdésében is. Először találkoztam azzal a gondolattal, hogy mi okozhatja a munkásság teljes atomizáltságát, és a szerzőnek ebben igaza lehet. Egyetértek abban, hogy mindezekben a kérdésekben súlyos felelősség terheli az európai szociáldemokráciát és az európai szocialista mozgalmat, de én konkrétan meg is nevezem, hogy a dolgozó nép elárulásának tartom mindezt. A szerző nagyon diplomatikusan fogalmaz, amikor azt írja, hogy eltagadták a tőke és a munka konfliktusos viszonyát.

De nemcsak őket terheli ebben a kérdésben felelősség, hanem a radikális baloldali pártokat is, ezt is ki kell mondanunk! Hol voltak ők eközben? Tétlenül ültek a fenekükön és nem csináltak semmit. Elvoltak azzal, hogy mi megmondtuk előre. Ez cinikus magatartás, amelyben a „minél rosszabb, annál jobb” stratégiája nyilvánul meg.

Ebben a kérdésben én azt látom, hogy nem lehet a felelősségtől szabadulni. Nincs más megoldás, a radikális baloldalnak és általában mindenkinek, aki a valódi baloldalnak része szeretne lenni, fel kell vállalnia azt a konfliktust, ami ebből adódik! Tudnám sorolni, hogy a marxisták mi mindent mulasztottak el ezen a téren. Hol marad például a marxizmus megújítása? Volt rá huszonöt évünk, hogy elméleti munkával foglalkozzunk, mégsem csinált senki semmit. TGM-től is kérdezném, ő mit csinált ezen a téren – azon kívül, hogy kijelentette, „a marxizmus él”.

Mindezeknek a következménye, hogy ma még azt is magyarázni kell a dolgozóknak, hogy mit jelent a kizsákmányolás, s hogy mi is volna az a társadalmi szolidaritás. Mert az nincs! Magyarázni kell az önmagát kiváltságosnak érző rétegek számára is, akik (még) meg tudják vásárolni az egyre nevetségesebb összegű ipari átlagkeresetükből a Tescoban a marokkói paradicsomot, meg az egyiptomi dinnyét, hogy mindez a mezőgazdasági népesség egyre nagyobb lecsúszásával és elnyomorodásával jár. S hogy a relatív jólétük – ami valójában csak illúzió – egy fokozatosan elszegényedő, és félperifériába csúszó országban valósul meg. Ez a relatív jólét is előbb-utóbb fenntarthatatlanná válik, de már ma sem elégít ki másokat, csak azokat, akik örülni tudnak mások nyomorának. Lassacskán már a minimálbéren alkalmazott dolgozó is munkásarisztokratának számít.

Mindezek ellenére én nem látok okot a pesszimizmusra ezen a téren sem. Egyszerűen be kell látni, hogy felelősség terhel mindnyájunkat ezért a helyzetért, mert nem végeztük el, ami a feladatunk lett volna! S hogy még nincs új (valódi) baloldal? Hát neki kell állni, és létre kell hozni azt! És akkor a munkásság atomizáltságát is meg lehet szüntetni. Ez volna a legkisebb gond, bárcsak ezen múlna! Hiszen ezen a dilemmán felvilágosítással, politikai ismeretterjesztéssel és agitációval át lehet lendülni.

 

A bűnbakolás kérdése

A szerző a tőkeviszonyról fogalmazza meg a következő dilemmát: „De hogy lehet eme viszonyt megváltoztatni, vagy legalábbis belső erőviszonyait módosítani a domináns főszereplők támadása – továbbmenve, a történelmi gyakorlatnak megfelelően bűnbakká való kikiáltása – nélkül?” Sőt, a cikk záró soraiban a szerző szavaiból az is kiderül, hogy ezt elsősorban a szélsőjobb sajátosságának tartja.

TGM is fölvetette már ugyanezt a problémát, de én ennek nem tulajdonítok különösebb jelentőséget. Legfeljebb, mint gesztus számít valamit, hogy nem kívánjuk bűnbakká kikiáltani a tőketulajdonosokat. Senki nem akarja meglincselni őket, de nekik is el kell fogadniuk a dolgozók jogos követeléseit! Amiben viszont tényleges veszélyt látok, hogy a tőke dezertálni fog, ha megijed a baloldal előretörésétől. Pedig a demokratikus szocializmus a tőketulajdonosok számára is megoldás, mert a dolgozói résztulajdonlás a fenntartható fejlődés esélyeit javítja, miközben továbbra is a magántulajdon intézményén alapuló piacgazdaságról van szó.

Kész vagyok elfogadni, hogy az egyes tőkés önzésén keresztül valósul meg a kapitalizmus tőkeakkumulációs automatizmusa – ha egyébként a tőketulajdonos réteg hajlandó önként beleegyezni a hatalmának bizonyos fokú korlátozásában. Ez a szándék önmagában elég volna ahhoz, hogy ne váljon bűnbakká. De vajon a tőke hajlandó-e erre?

Adott a lehetőség, ahogy a földbirtokosok számára is adott volt a birtokaik önkéntes felosztására. Vagy a rabszolgatartóknak is megvolt a lehetőségük a rabszolgáik felszabadítására és földhöz juttatására. A mai kor tőketulajdonosainak is adott ugyanaz a lehetőség, hogy a dolgozóiknak résztulajdont adjanak. Lehet élni vele. Mert ha ez megtörténik, akkor tőkeviszonyok máris igazságosabbá válnak. És ettől még tőkés társadalmi rendről van szó! Ezen a ponton ki fog derülni, hogy pusztán tőkelogikáról, vagy emberi önzésről van-e szó.

Feltételezhető, hogy a tőketulajdonos nem teszi ezt meg, ha semmi nem kényszeríti rá. A filantróp szándék nincs meg hozzá. Kell az a kényszerítő erő, ami erősebb, mint a tőkeviszonyok! Ez a kényszerítő erő pedig a népszuverenitás akarata, a közjó, amelyhez az egyes önző ember vagy alkalmazkodik, vagy nem.

De a lényeg az, hogy ezen a kérdésen nekem nem azért fáj a fejem, hogy ne váljanak a tőketulajdonosok bűnbakká. Hanem azért, mert a társadalmi megegyezés akkor volna tökéletes, és a végrehajtás akkor volna akadálytalan, ha mindez a tőkések egyetértésével és támogatásával valósul meg.

Ha pedig kizárólag csak a szélsőjobboldali bűnbakolásról beszélünk, akkor azzal szemben a leghatásosabb válasz a radikális baloldali egyenes beszéd volna. Mi sem volna egyszerűbb, mint megmagyarázni a tömegeknek, hogy sem a globális kapitalizmus, sem annak pénzügyi háttérhatalma nem „tudjukkikből” áll, hanem arctalan és névtelen globális kapitalistákból, akiknek se vallása, se nemzetisége nincs. Ehelyett könnyebbnek tűnik letagadni, hogy pénzügyi háttérhatalom egyáltalán létezik. Ebbe a hibába még TGM is beleesik, még az ő reakciója is az elbagatellizálásra irányul, ahogy az összeesküvés-elméletek körébe utalja a problémát. Márpedig ez nem így van. Hogyan tudná a pénzvilág a politikai elitet az egész világon zsebre tenni, ha pénzügyi háttérhatalom, mint olyan nem létezne? Ha egyedül csak ezt a kérdést nézem, akkor igazat kell adnom a szélsőjobboldalnak – fenntartva persze azt, hogy nem „tudjukkik” hatalmáról van szó. A pénzügyi háttérhatalomról beszélni önmagában nem bűnbakolás.

A szomorú az egészben az, hogy a politikai baloldal elbagatellizálási törekvései, agyonhallgatása és terelése hajtja a tömegeket a szélsőjobboldal karjaiba, mert ők legalább megpróbálnak rendszerkritikát kifejteni.

 

Hogyan lehet nemzetibbnek és nemzetközibbnek lenni egyszerre?

A következő dilemma így fogalmazható meg: „a baloldalnak egyszerre kell a jelenleginél nemzetibbnek (jobban szeretem azt a kifejezést, hogy patriótábbnak) és nemzetközibbnek lennie.”

Ebben sem látok ellentmondást. Az ember internacionalista módon legyen patrióta! Nemzetközi összefogás nélkül nem megy! Más szavakkal kifejezve hazafias érdekünk a nemzetközi összefogás! Egy olyan nemzetközi összefogásra gondolok, amely minden résztvevő számára kölcsönösen előnyös, és tiszteletben tartja a partnerek szuverenitását. A globalizáció önmagában szükségszerű folyamat. A globális kapitalizmussal szemben nem lehet eredményt elérni internacionalista összefogás nélkül! Azaz patrióta is csak akkor lehet az ember, ha internacionalista. Erről lényegében nem is kell többet beszélni!

Az én értelmezésemben a globális kapitalizmus elleni harc nem azt jelenti, hogy a baloldali gondolkodó ellenezné az Európai Uniót, hanem ellenkezőleg, egy baloldali Európában érdekelt. De egyáltalán nem jelenti azt, hogy örülnünk kellene a centrum országok velünk szemben érvényesített kizsákmányolásának. Miért örüljön egy magyar állampolgár annak, hogy a német munkanélküli segély a magyar többszöröse? Hiszen ilyenformán a német munkanélküli a magyaron élősködik. Mi olyan nemzetköziségben vagyunk érdekeltek, amely nem valósít meg kizsákmányolást egyetlen tagjával szemben sem.

Ugyanez értelmezhető világviszonylatban is. Jómagam az Egyesült Államoknak a neokonzervatív egypólusú világrend létrehozására irányuló törekvését ellenzem, amelyben az USA magának kívánja a vezető szerepet biztosítani úgy, hogy egyetlen más nép érdekére sincs tekintettel. A legjobb példája ennek éppen a TTIP, a transzatlanti kereskedelmi és beruházási partnerségi tárgyalások.

Az általános értékválság körülményei között én határozottan pozitív tartalmúnak látom a nemzeti eszmét, amelyben a baloldali gondolkodó természetes szövetségest talál az Egyesült Államok neokonzervatív nagyhatalmi politikájával, az általa elképzelt globális világrenddel szemben. A magam részéről semmi lehetetlent nem látok a nemzeti és az internacionalista eszmék közötti összefogásban. Csak a szándék kell hozzá.

Ilyen szándékot nehéz felfedezni az Egyesült Államok nagyhatalmi politikájának támogatása köré szerveződő, antifasisztának nevezett összefogásban, amely gyűlöletkeltő és ellenségképző jelszavakkal törekszik a társadalom táborelvű megosztására. Ez ellen csak egyetlen dolgot lehet tenni: lerántani a leplet róla. Ennek az egésznek ugyanaz a politikai elit a szervezője, amely a rendszerváltást és a rablóprivatizációt is véghezvitte, s amely a baloldaliságot is kisajátítani kívánja magának. A szerveződő új baloldalnak eleve feladata, hogy ezt a politikai elitet levakarja önmagáról. A jelszavait és a politikai nézeteit egyaránt. S ha ez sikerül, a jobboldalra és szélsőjobboldalra szavazókat is sikerülni fog visszaszerezni.

 

 

 

Egy eljövendő politikai baloldalnak nem empatikusabbnak kell lennie saját népével szemben, mert nem ez a jó szó rá. A hazájukat és népüket eláruló politikusainkból nem az empátia hiányzik, hanem a hazaszeretet és a nép tisztelete. Egy magyar állampolgár számára kifejezetten sértő, hogy Magyarországon hazaárulókat neveznek baloldalnak. Így nem is lehet megközelíteni a problémát, hogy több empátia kell a részükről. Nem! Ezt a hazaáruló elitet el kell zavarni! Figyelem! Marxistaként mondom őket hazaárulónak, nem Fideszesként, vagy Jobbikosként.

Ez az én konzisztens és koherens elképzelésem a baloldaliságról és az előttünk álló baloldali fejlődésről. Szalai Erzsébet írását kiegészítve így lesz kerek egész. Persze egyetlen szót nem írtam arról, hogy milyennek képzelem el a szocializmust, csupán az átmeneti társadalomról fejtettem ki a gondolataimat. Akit részletesebben érdekel, javaslom elolvasni A demokratikus szocializmus utópiája című írásomat.

 

 

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://demokratikus-szocializmus.blog.hu/api/trackback/id/tr508385732

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

BircaHang Média · http://bircahang.org 2016.02.13. 07:47:26

Szalai mindenképpen azok közé tartozik, aki határozottan antiliberális, azaz nem TGM-típusú ember.

Szóval rá nem igaz az, ami igaz sok másra ebből a bandából.

A Kettős Mérce alaphangja nem baloldali, hanem magyarellenes jobboldali: azaz a magyar tőke rossz, mert kizsákmányol és csúnya orbánista, a nyugati tőke viszont jó, mert növeli az életszínvonalat és behozza a homokos-pedofil értékrendet, megneveli a bunkó magyart.

aLEx 2016.02.13. 10:55:04

Szalai Erzsébet írásait én eddig nem ismertem, nem is olvastam, de ezentúl keresni fogom azokat.