Három évvel ezelőtt írtam egy blogbejegyzést Ötvenhat évvel `56 után címmel, de a téma ma is változatlanul aktuális. Ma is vannak szép számmal, akik hiába olvassák el, még ma sem értik annak tartalmát, és így a  cikk fontosságát sem képesek megérteni. Számomra furcsa, hogy magyarázni kell egy blogbejegyzés szövegét. De hát nincs mit tenni, ha a szükség ezt kívánja.

Különösen a kommunisták és a szocializmus eszméjével szimpatizáló olvasói réteg értetlensége zavar, mert ők azok, akiktől a jövő alakítását leginkább várnám. Ezért engem roppant módon elkeserít a gondolat, hogy a radikális baloldali körökben a történelmi múlt, és benne 1956 újraértékelése nem történt meg, illetve általában nem történt meg a múlt hibáival és bűneivel való szembenézés sem. Nagyon bánt, hogy 1956 megítélése a mai napig megosztja magát a radikális baloldalt is. Ezen a téren én azt látom, hogy 1956 megítélése választóvíz abban az értelemben is, hogy a jövőben vajon újra képesek leszünk-e egy másfajta, egy jobb szocializmus építésének nekilátni, és ehhez egyesíteni tudjuk-e az erőinket. Mert ha 1956 tanulságait nem vontuk le, akkor nagy a veszélye annak, hogy nem leszünk képesek a társadalom döntő többségének a támogatását a szocializmus építéséhez megnyerni. Nem kis dologról van tehát szó.

Az 1956-os események lényegének megfogalmazása

A lényeget egyszerűen csak idézem a cikkemből. Úgy vélem, ehhez nem kell különösebb magyarázat.

"Mi volt 1956? Forradalom, ellenforradalom, szabadságharc, felkelés, lázadás, népfelkelés – ezek a leggyakoribb meghatározások. Ahány ember, annyiféleképpen ítéli meg. Joggal, hiszen 1956 mindez egyszerre volt. Jómagam úgy hiszem – úgy szeretném hinni –, hogy ’56 forradalom volt. Annak ellenére hiszem így, hogy a szocialista korban ellenforradalomként tanították az iskolákban. Hiszek abban, hogy a diákok és a munkások a szocializmus jobbításának igényével vonultak ki az utcára és a munkások a gyárakban egy emberarcú szocializmus követelésével alakítottak munkástanácsokat. Ennek ellenére tisztában vagyok vele, hogy a felkelők követelései nem álltak meg ezen a ponton és elismerem, hogy volt reális esélye a termelőeszközök magántulajdona visszaállításának is."

"A lényegi kérdés tehát az, hogy forradalom vagy ellenforradalom volt-e 1956. És ezen a ponton be kell ismerni, hogy mind a két értelmezés helytálló. Mind a két jelenség benne volt a helyzetben és véleményt mondani is csak úgy tudunk, hogy szerintünk melyik volt a jellemzőbb. De egyáltalán nem tagadhatjuk a sajátunktól eltérő vélemény jogosságát. Azoknak a tömegeknek, akik a szocializmus jobbítását kívánták, számukra forradalom volt. Azok számára viszont, akik a társadalmi tulajdont és a párt vezető szerepét féltették, számukra ellenforradalom volt. Ebben a kérdésben nem lehet igazságot tenni, én sem vagyok képes rá."

"... ’56 megítélésében az eltérő véleményt is tolerálom, mert elismerem mindenki jogát arra, hogy saját világnézete legyen. Nem vitatom el más jogát arra, hogy azt, amit én forradalomnak tekintek, ő ellenforradalomnak lássa. A következtetést pedig együtt kell levonnunk, hogy a hasonló polgárháborús helyzetek elkerülhetők legyenek!"

Különösen az utolsó bekezdésre hívnám fel a figyelmet. Itt fogalmaztam meg azt, hogy tolerálom az `56-os események más megítélését, mert elismerem, hogy az a kommunista, akiknek az életét 1956-ban veszély fenyegette, vagy egyszerűen csak a szocialista rendet féltette az ellenforradalomtól, az joggal érezheti így. Cserébe csak a kölcsönösséget várom el, hogy az én eltérő véleményemet is tolerálja a másként gondolkodó. Mert aki erre a toleranciára nem képes, az semmit nem értett meg a történelemből, és nem látja, hogy jogosak voltak az indulatok a sztálinista rendszer túlkapásaival szemben, de nem érti a forradalmárok jobbító törekvéseinek a lényegét sem.

Mit mond nekünk a felismerés, hogy valaki erre a kölcsönös toleranciára nem képes? Mert nemcsak annyi az egész, hogy nem ismeri el, ugyanannak a történelmi eseménynek más olvasata is lehetséges. Nemcsak arról van szó, hogy a nézeteimmel szemben nem toleráns. Hanem bemutatja önmagát is, a saját kérlelhetetlen egybites igazságát: valaki vagy úgy gondolkodik, mint ő, vagy ellenség! Ő aztán tudja a megfellebbezhetetlen tutit, hogy milyennek kell lennie a szocialista társadalomnak. De jelzi azt is, hogy mitől kell félnünk a jövő szocializmusában, mert ez a továbbélő sztálinizmus! Igaz, hogy kimondatlanul, de ez mind benne volt a három évvel ezelőtt írt cikkemben.

A kölcsönös véleménytoleranciára képtelen emberek a Köztársaság téren lincselőkkel egy szintre sorolják a forradalmárokat, és a sztálinizmus bűneit leplezve a forradalmárokból kreálnak bűnbakot. Azzal, hogy Magyarország `56-os miniszterelnökét, Nagy Imrét hazaárulónak tartják, halálos ítéletét és kivégzését helyeslik, világosan jelzik számunkra, hogy a kommunista párt a jövőben sem fogja tűrni a másként gondolkodó kommunistákat, és a jövőben is hasonló hazaáruló-vádakra számíthat az a kommunista, akinek a párt irányvonalától eltérő véleménye van. Az "ellenforradalmár-stigmát", és ebből levezetve a "CIA-ügynök" minősítést az előzményezett cikkemért én magam is megkaptam már. De ugyanúgy"CIA-ügynök" lettem a demokratikus szocializmusról alkotott nézeteimért is.

Még mielőtt valaki engem vádolna azzal, hogy "megmondóember" vagyok, és a tutit írom le, felhívom a figyelmét arra, amit néhány sorral feljebb idéztem önmagamtól: "Ebben a kérdésben nem lehet igazságot tenni, én sem vagyok képes rá." Éppen most írtam arról, hogy az eltérő véleményt is tolerálom. Ha "megmondóember" volnék, akkor a véleménytolerancia mellett kardoskodtam volna? Hisz a "megmondóemberekre" annak hiánya a jellemző.

Ennyi bevezető után nézzük tételesen, hogy mi mindent lehet félreérteni a cikkben! Bár én úgy vélem, minden gondolatomat közérthetően megfogalmaztam az írásomban, aki figyelmesen olvasta, az meg is érti a szavaimat. Ellenben aki csak a saját nézeteit erőlteti és szelektív a tudata, az könnyen átsiklik a neki nem tetsző részeken és nem is fogja érteni a lényeget, amit kellene. Nézzük a felmerülés sorrendjében!

A történelemhamisításról

Idézek a cikkemből: "Minden kor a maga céljai szerint hamisította meg, használta és használja fel ma is ennek a tragikus történelmi időszaknak az emlékét – visszaélve azzal, hogy a társadalom nagy része érzelmileg megérinthető ebben a kérdésben."

Az előzményezett cikkben részletesen kifejtettem, hogyan használta ki a rendszerváltás a saját céljai érdekében az 1956-os események emlékét történelemhamisításra. Ugyanakkor nem tartottam szükségesnek azt megemlíteni, hogy a rendszerváltást megelőző 30 év hogyan hamisította meg a történelmet. Feltételeztem, hogy ez mindenki számára nyilvánvaló. Belátom, hogy tévedtem. Sajnos a magyar társadalomnak magyarázni kell evidens dolgokat is. Időközben beláttam azt is, hogy a radikális baloldal a mai napig történelemhamisításra használja az 1956-os eseményeket, mert nagyszerűen alkalmas ellenségképzésre, sőt az ellenség néven nevezésére. A radikális baloldal sem volt képes az elmúlt 25 évben pozitív programot felmutatni, így a "polgári baloldalhoz" hasonlóan negatív programmal kampányol. Ez a negatív program az antifasiszta összefogás eszméjén alapul. Ezzel a radikális baloldal tulajdonképpen az "álságos baloldalhoz" csatlakozott. A radikális baloldalnak is szüksége van az ellenségképre, és ez a fasizmus! Folyik is a fasisztázás ezerrel, ebben a radikális baloldal sem marad le. Ezt a címet nem egy esetben én magam is megkaptam már.

Persze itt egyáltalán nem a kommunista eszméről, vagy a marxizmusról van szó, mert köze nincs az ideológiához. Hanem az autoriter sztálinista személyiség egoja keres eszközöket a vitapartner leminősítésére és ellenséggé való átminősítésére. Ehhez bőven elég, ha valaki az 1956-os eseményeket forradalomnak minősíti, vagy kétségbe meri vonni Nagy Imre kivégzésének törvényességét.

Magán a kommunista párton belüli hatalmi harcban is fontos eszközzé vált a történelemhamisítás, mert a sztálinista irányzat továbbélésére biztosít lehetőséget.

Nos, történelemhamisítási szándékkal a mai napig manipulálható 1956 emléke, és nem kevesen élnek is ezzel a lehetőséggel, méghozzá tudatosan. Így 1956 a radikális baloldalon is a megosztó szándékú árokásás eszköze.

A társadalmi megbékélésről

Szintén az előzményezett cikkből idézem a következő mondatot: [a blogbejegyzésem megírásával] "Nem titkolt szándékom a nemzeti megbékélés elősegítése, mert a jövőre irányuló terveink csak közös erőfeszítéssel válhatnak valóra."

Valahogy nem értem, II. világháborús veteránok képesek találkozni egykori ellenfeleikkel a Csendes-óceáni hadszíntéren, vagy az európai nyugati front helyszínein, hogy megemlékezzenek a történelmi múltról. Nálunk, Magyarországon szinte elképzelhetetlen, hogy a különböző nézetű kommunisták egymással találkozzanak. Mindez azt jelenti, hogy Magyarországon nincs megbékélés. Amíg 1956 újraértékelése nem történik meg, ennek még a lehetősége is kizárt.

Nézetem szerint  a magyar kommunista pártokban a stupiditásnak olyan foka alakult ki, amely a negyedszázada túlélő pártelit hatalmának a konzerválását szolgálja. A konzervativizmus eszközévé vált a szemléleti merevség, a dogmatizmus, a demagógia, és a továbbélő sztálinista szemlélet is. Ez a stupiditás már olyan fokot ért el, hogy a legfeljebb 1 százalékos párt még a marxizmust megújító és modernizáló szándékú kommunistákkal való összefogás lehetőségét is kizárja. Nyilvánvaló, hogy ennek a pártelitnek a számára nem a szocializmus eszméje a fontos, hanem csupán a saját hatalmának a konzerválása. Szomorú látni, hogy megélhetési politikussá vált a radikális baloldali pártelit is. Ezért marad el a szembenézés a történelmi múlt hibáival és bűneivel, ezért késik a tanulságok levonása is.

`56 értékelésének kiegészítése

Egy dolog van, ami a három évvel ezelőtti cikkemből kimaradt, ami miatt 1956 leírása nem teljes. Megragadom az alkalmat, hogy ezt a hiányosságot pótoljam. Nem lehetett teljes `56 leírása, mert a felismerés bennem csak az utóbbi időben született meg A demokratikus szocializmus utópiája című blogbejegyzésem megírása kapcsán. Ebben a posztomban fogalmaztam meg, hogy 1956 a népszuverenitás helyreállításának kísérlete volt.

Ez a megfogalmazás attól függetlenül igaz, hogy forradalomnak, vagy ellenforradalomnak tekintjük az eseményeket. Ennek alapján minden megállapításunk átértékelődik. Ebben a cikkemben fogalmaztam meg, hogy a forradalmi terror csak abban az esetben tekinthető jogosnak, ha az a szuverén nép akaratával esik egybe. Ellenkező esetben önkényuralomról van szó.

Nem volt legitim az 1949. évi XX. törvénnyel létrehozott népköztársasági (szocialista) alkotmány, amely kimondja, hogy az Országgyűlés gyakorolja a népszuverenitásból fakadó összes jogot. A szocialista alkotmánnyal a népszuverenitás jogfosztása valósult meg Magyarországon, melyben az élcsapat hamisan értelmezett küldetéstudata nyilvánult meg. A párt valójában kinyilvánította a saját hatalmát a dolgozó nép felett, pedig szavakban a dolgozó nép hatalmát kívánta képviselni.

A Rákosi-rendszer ezzel az illegitim hatalommal szinte azonnal vissza is élt, így mindössze pár év elég volt hozzá, hogy a nép kísérletet tegyen a szuverenitás helyreállítására. Ez volt 1956. A Nagy Imre kormány volt az, amely a nép jogos igényét felismerve a népi kezdeményezés mellé állt. A Nagy Imre kormány szándéka az volt, hogy a szocialista forradalmat a népszuverenitás akaratának megfelelően teljesíti be, és megvalósítja a demokratikus szocializmust. Ez volt a forradalmiság 1956-ban. A forradalom vérbe fojtásával Kádár János elkövette azt a hibát, hogy a népszuverenitást nem állította helyre. Nem is tehette, hiszen éppen annak helyreállítási kísérletét verték le a szovjet csapatok. Az MSZMP a népszuverenitást a saját (és a szovjet) érdekeknek rendelte alá. Ezek történelmi tények, melyekkel a mai napig hiányzik a szembenézés.

A történelem gonosz fintora, hogy az 1949. évi szovjet típusú alkotmány tette lehetővé a `89-es rendszerváltást. Ezzel maguk a kommunisták ágyaztak meg a rendszerváltásnak és bűnrészességet vállaltak a rablóprivatizációban is. Hiszen a szocialista alkotmány tette lehetővé, hogy a rendszerváltó pártok népszavazás nélkül restaurálják a kapitalizmust. A kommunisták küldetéstudata és megkérdőjelezhetetlen tévedhetetlenségtudata lett a szocialista társadalmi rend veszte. Ahogy 1949-ben bevezették a szocializmust Magyarországon, 1989-ben ugyanúgy "ki is vezették" azt. Hát ez az, amiből elég volt!

És még mindig vannak önnön tévedhetetlenségükben megkérdőjelezhetetlen hitű kommunista "megmondóembereink".

A múlt hibáival és bűneivel való szembenézés egyértelműen ki kell, hogy terjedjen a dogmatizmusra, amely a kommunista eszmével való visszaélés forrása. Ilyen például az élcsapat vezető szerepére vonatkozó dogma, amely mindenhatónak és tévedhetetlennek tünteti fel a Pártot. Be kell látni, ahogyan egyetlen párt sem képes a nép egészének érdekeit képviselni, úgy a kommunista pártok sem. Minden párt jó esetben legfeljebb csak a tagsága érdekeinek a képviseletére képes, de még sokkal valószínűbb, hogy a pártelit (a nomenklatúra) öncélú hatalomgyakorlásának érdekeire korlátozódik. Lásd erről a "Thürmer Kft." esetét! A Munkáspártban is megállt az idő 1989-ben... Családi Kft.-vé vált...