Régen olvastam ilyen jó értékelést a baloldal helyzetéről, mint ami a napokban Hegyi Gyula tollából megjelent a NOL vélemény rovatában A felvizezett baloldal címmel. A cikk annyira jó, hogy tulajdonképpen nincs is mit hozzáfűzni. Néhány gondolatot azonban mégis hozzátennék, és meg fogjuk látni, hogy mégis megváltozik a kép.
Szerintem érdemben nem volt szakszervezeti mozgalom az „átkos szocializmus” időszakában sem Magyarországon, így nem is volt mit szétverni, mert ahhoz először meg kellett volna azt teremteni. A szakszervezet lényegében nem végzett más munkát, mint a szakszervezeti beutalók odaítélését. Egyéb feladata csak annyi volt, hogy asszisztáljon a párt irányító feladatainak ellátásához – országos szinten és az üzemi háromszögben egyaránt. Ami annyit jelent, hogy gyakorolhatta az egyetértési és a véleményezési jogát. A szakszervezet tekintélye a munkások között is ennek megfelelő volt – a béka segge alatti szinten.
Ha ebből a tényből indulunk ki, akkor máris kijelenthetjük, hogy a szakszervezeti mozgalomnak a rendszerváltás után eleve legkevesebb évtizedekre lett volna szüksége ahhoz, hogy megszervezze önmagát. De ha ez érintetlenül hagyta volna a pártelittel kollaboráns és összefonódott szakszervezeti vezető elitet, az milyen szakszervezet lett volna? Ez alapkérdés a szememben.
Munkásmozgalom Magyarországon 1956 után egyáltalán nem létezett, mert ha létezett volna, akkor azt a munkásságnak a párt nomenklatúrával szemben kellett volna megvívnia! Mindezeket jól az agyunkba kell, hogy véssük, mielőtt a kérdést egyáltalán nekiállunk megvitatni.
A szerzőnek vannak nagyon őszinte mondatai, amelyekkel kivívta a tiszteletemet, ezeket rendre idézni fogom. Ami éppen ide kívánkozik, az így szól: „A klasszikus marxista képzettségű, illetve az 1948 előtti munkásmozgalomban felnőtt nemzedék lassan elhullik, a Kádár-korszak egykori fiatal generációja pedig jobb esetben rózsaszín liberálisba fordult át. Az új nemzedék erős politikai párt, valódi szakszervezetek és összetartó ideológiai alap híján maga rakosgatja össze a saját „baloldaliságát". Amibe jut valami szociális érzékenység, feminizmus, együttérzés a cigányokkal, menekültekkel, hajléktalanokkal és némi környezetvédő attitűd.”
Ez a meghatározás meglehetősen pontos, de nem teljes. Itt most olyan gondolatokat kezdek el kifejteni, amelyek teljes joggal vitathatók, lévén `56 tanulságai a mai napig nem lettek kiértékelve. Megint csak abból kell kiindulnunk, hogy a marxista ideológia már évtizedekkel korábban – a Rákosi-korszakban – elkezdte magát leértékelni, szépen kiüresedett, és dogmává merevedett! Az 1956-os megtorlások során világossá vált, hogy a proletárdiktatúra nem a munkásosztály hatalmát valósítja meg, hanem a párt diktatúráját jelenti a nép felett. Ennek megfelelően a dogmatikus marxisták a néptől – a dolgozó osztálytól – elidegenedett réteggé váltak. Magán a párton belül is frakciók alakultak ki, amelyek egymással vívtak hatalmi harcot. Csak a két lényeges frakciót említem, a sztálinista frakciót és a reformkommunistákat.
Nos, a jobb esetben rózsaszín liberálisban átforduló réteg a reformkommunistákat jelenti, hozzájuk sorolva azokat is, akik önmagukat szociáldemokrataként határozzák meg, ezt fontos leszögezni. A sztálinisták pedig az MSZMP kettészakadása után a Thürmer-féle Munkáspártba tömörültek. Az előbbiek a liberálisok és kvázi-liberálisok, mert a liberalizmus vezető szerepét elfogadják, és kapitalizmus-igenlő politikát folytatnak, az utóbbiak pedig megragadtak a dogmatikus marxizmusnál. Bármelyik politikai szereplőt nézzük is, akár a reformkommunistákat, akár a dogmatikus marxistákat, a baloldaliságát minkét félnek újra meg kellett volna fogalmaznia! A reformkommunistáknak azért, mert elárulták korábbi elveiket, és szembe köpték önmagukat, a dogmatikus marxistáknak pedig azért, mert a szocializmus bukását nem voltak képes megakadályozni, nekik ebben kellett volna a saját felelősségüket vizsgálni! Bárhogy is nézzük, ez is évtizedekre való feladat.
Magam is azok közé tartozom, akik „nyíltan vallják, hogy előbb a meglevő baloldali párto(ka)t kell szétrombolni ahhoz, hogy a helyükön új baloldal szülessen”. Nem értek egyet az érvvel, hogy a szervezett baloldal felépítése a semmiből mindenütt több évtizedet vett igénybe. A rendszerváltás óta több mint negyed század telt el, ennek az időnek bőven elegendőnek kellett volna lennie ahhoz, hogy az új baloldal létrejöjjön – ha a baloldaliság fogalmát hazaáruló pártok nem sajátították volna ki, és nem akadályozták volna meg minden lehetséges eszközzel azt. De tudja ezt a szerző is, amikor zárójelben leírja, hogy akkor is több évtizedre van szükség, ha „maga az MSZP számolja fel baloldali hagyományait”. Ez már régen befejezett tény!
A rendszerváltásról és a vele együtt végbement rablóprivatizációról ki kell jelentenünk, hogy az hazaárulás volt, és a magyar nép kirablását valósította meg. A rendszerváltó elit felelőssége ebben egyetemleges, akár jobboldalinak, akár baloldalinak nevezi önmagát. A magánvéleményem ebben a kérdésben nagyon határozott: ez bűncselekmény volt! A legkevesebb, amit mondhatok, hogy senkit nem tartok baloldalinak, aki ebben a hazaárulásban bármilyen szerepet vállalt. Egyértelműen ebbe a körbe sorolom a reformkommunistákat és a belőlük létrejött szocialista pártot. Ide sorolom a szociáldemokrata pártokat is. Hiszen a rendszerváltás tekintetében ők, együtt voltak a párt soraiba beépült ötödik hadoszlop!
Következzen ismét egy őszinte idézet a szerzőtől, amivel kivívta a tiszteletemet! „A rendszerváltozás óta eltelt negyedszázad bebizonyította, hogy a kapitalizmus Nyugatról importált formája nem felel meg a magyar társadalomnak.” Ehhez nincs is mit hozzáfűznöm, annyira igaznak tartom. Rögtön utána következik egy másik mondat, ami csak részben igaz, ezért helyesbítenem kell! „A magyar baloldal összeomlásának alapvető oka az, hogy a baloldali jelszavakkal szélhámoskodó Fidesszel és a Jobbikkal szemben az emberek a kapitalizmus, a nyugati tőke kiszolgálásával azonosítják.” Nemcsak a Fidesz és a Jobbik szélhámoskodik baloldali jelszavakkal, hanem alapvető szélhámosság a baloldaliság kisajátítása a szocialisták által! Az meg pláne szélhámosság, hogy liberálisok merészelik magukat baloldalinak titulálni, amikor a liberalizmus definíciószerűen jobboldali nézet. Ráadásul a mai kor liberalizmusa már régen nem „liberális”, hanem neokonzervatív politikai irányvonal!
A magyarországi álságos baloldalt nem véletlenül azonosítja a választópolgár „a kapitalizmus, a nyugati tőke kiszolgálásával”, mert bár a jobboldal is a kapitalizmussal azonosul, de az „álbal” ennél még tovább megy: az egypólusú világrendben globális hegemóniára törekvő Egyesült Államok neokonzervatív politikájának a kollaboránsa. A szavak jelentését is érteni kell ahhoz, hogy ebben a tekintetben a különbséget lássuk! Ebben az értelemben pedig még a nemzeti jobboldal is progresszívebb (tehát baloldalibb), mert a nemzeti eszme önmagában pozitív értéket képvisel a neokonzervatív globalizmussal szemben, lévén ez utóbbi számunkra a félgyarmati sorsot jelenti. Ebben a szereposztásban a magyarországi „álbal” már nem is egyszerűen labanc (idegenszívű hazaáruló), nem pusztán rabszolgahajcsár, hanem egyenesen a kápó feladatát vállalta magára. Mert közben a magyar nép már rég meg kellett, hogy kezdje a menetét a Taigetoszra. Innen lehet kezdeni újra gondolni a dolgokat.
Ha az „álbal” valóban baloldali szeretett volna lenni, akkor már `89-ben elkezdte volna újra fogalmazni a saját arculatát és a filozófiáját a demokratikus szocializmusról, de ezt nem tette meg. Hiába írja a szerző, hogy „az MSZP kormányzati politikája szociálisabb volt, mint az ideológiája”, mert a magyar társadalom jelentős része ezt lecsúszásként és visszafordíthatatlan szegénységbe süllyedésként élte meg. Nem látok semmilyen ellentmondást az ideológia és a szociális politika között, sőt nagyon is következetes megfelelést tapasztalok.
A demokratikus szocializmusról való elmélkedést a kommunisták úgyszintén megkezdhették volna a rendszerváltáskor, vagyis a szocialistákkal együtt eljuthattak volna ugyanahhoz az eredményhez – az egyik jobbról, a másik balról. Már régen meg lehetne a lehetősége annak az együttműködésnek, amely a jobboldalt leváltani képes volna, csakhogy egyik sem értette a saját szerepét és felelősségét a jövő alakításában.
De hogyan is érthette volna? Nem kell elhinni mindent, amit a szocialisták mondanak! A cél eleve a kapitalizmus restaurációja volt, a többi csak szélhámos duma volt már akkor is a választópolgárok megtévesztésére. Meg akarták akadályozni a lehetőségét is annak, hogy szocializmus vívmányai közül bármit is megőrizzünk! Ennek a célnak rendeltek alá mindent! Ennek érdekében nevezték ki magukat (meg a liberálisokat) baloldalnak. A dogmatikus marxisták pedig az elérhető maximális célként önmaguk személyének a túlélését tűzték ki feladatul, de fütyültek ők is arra a felelősségre, ami a marxizmus újraélesztését kellett volna, hogy jelentse. Thürmer Gyula is szimpla megélhetési politikussá süllyedt.
Ez kérem nem felvizezett baloldal. Még csak nem is híg fröccs, hanem tablettás bor! Méreg! Jó ez a magyarnak, csak ártson! Másra úgysem futja. És ha tetszik, ha nem, nincs más lehetőségünk, mint végleg leszámolni ezzel az álságos baloldallal, mert csak állítja magát baloldalinak, de nem az. És minél később eszmélünk, annál később lesz igazi baloldal is.
De a „civil” baloldaliaknak sem kell ám bedőlni! Én naponta olvasom az önmagát baloldaliként aposztrofáló liberálisok cikkeit. Félő, hogy miután a politikai palettáról önmagukat már kiirtották, így akarnak visszasomfordálni közénk. Ők már nem tudnak hova tartozni, ezért nevezik magukat „civileknek”. De mondani bármit lehet. Én meg azt mondom: ne azt nézd, hogy önmagáról mit mond, hanem nézd meg a programját! Ennek a sok civilnek én még nem láttam a programját.
